- Tízre beugrok a suliba, megtartom a duplaórát és mára végeztem is a munkával - jegyeztem meg magamnak -, aztán végre festhetek.

Egy csésze kávét szigorúan ízesítés nélkül az egyik FHM magazin mellet, lassan, ráérősen szürcsölgettem, miközben csodáltam a női alakokat.  Eközben jutott eszembe, nehogy elfelejtsem bevinni a Nemzeti Galéria kiállításáról hazaküldött festményeimet, mert megkértek rá a fiúk. Fegyelmezett a pénteki osztályom, lehet velük haladni, megérdemelnek egy beszélgetős, laza órát, főleg így évvége felé. Meg egyébként is, ki az, aki komolyan veszi a rajzórákat?! 

Reggeli cigarettámat elszívtam, felöltöztem és kiügyetlenkedtem egyszerre hét „remekművem” a kocsiba. Néha jól jönne még pár kéz, főleg mikor igazán sok cuccom van órára. Kétszer fordulni nem szeretek. Bezártam az ajtót majd elindultam.

 

Kicsöngetés előtt pár perccel értem oda. Leraktam a tanáriba a hátizsákom és a gondnokkal szembetalálkozva tőle kértem segítséget, hogy hordjuk be a rajzterembe a festményeket az autómból. 

Mire a terem elé értünk kicsöngettek. A srácok nagy érdeklődéssel nézegették az asztalokra lefektetett bekereteztetett festményeim. Körbeállták és próbálták megfejteni az absztrakt, nonfiguratív festményeimet. Mosolyogtam a meg-meghallott ötleteken.

„Az borsófőzelék nem?!” „Az egy elefánt?” „Az ovisok festenek ilyet, ezek csak foltok.”

Két diák így fejtegetett egy narancssárga pacába vezető vonalat:

- Olyan, mint egy elfolyt naplemente.

- Igen, vagy mint egy állati nagy fakanál.

Igen! Talán ők járnak hozzá a legközelebb. Hisz ki tudja? Ezekről a festményekről nekem is nehéz lenne beszélni.

 

Becsöngetés után 12 perc 23 másodperc eltelte után már biztos voltam benne, hogy nincs senki a mosdóba, se a könyvtárba, mindenki bent ült.

Az első órán a képeimről beszélgettünk, hasonló ötletek merültek fel, mint amiket szünetben hallottam róluk. Én pedig próbáltam kielégítő választ adni nekik a színek használatáról, az ecsetvonásokról, minél idegenebb szavakkal kifejezve, arra a kérdésükre, hogy mit ábrázol a kép és mit próbáltam vele kifejezni. Jobb, ha nem tudják az igazat.

A második órában szabadfoglalkozás volt. Pár srác érdeklődött igazán a képek iránt. Ők ott is voltak körülöttem második órában és beszélgettünk.

Szerencsére a képekről nem sokat, inkább arról, hogy milyen koncerteken voltunk utoljára. Bírom őket, jó fejek. Remélem, nem rontja el őket a suli - gondoltam -, mikor a gyenge kettes matekjegyeiket néztük a naplóban a hiányzók beírása után.

 

Kicsöngettek. Segítséget kértem a srácoktól a visszapakoláshoz, pár perc alatt kész is lett és indultam is haza.

 

Otthon bekészítettem a palettát, 4-5 ecsetet, a festékeket és az üres vásznakat egymás mellé az állványokra és a festés elengedhetetlen kellékét: zenét. Ahogy az előkészületeket befejeztem az ágyam melletti éjjeliszekrényhez siettem. Kivettem a kis fémdobozból a cigarettapapírt és a kis nejlontasakot, amiben a füvemet tartottam.

Előre betekertem két cigit az éjszakára. Meggyújtottam az elsőt. Lassan szívtam, szinte rituális módon. 

Amíg vártam, hogy hasson a THC, odakészítettem a hűtőből egy whiskey-s üveget, aminek már csak az alján lötyögött kicsi. Majd 5-10 perc elteltével, mikor már kellően élveztem a pszichedelikus rockot, meghúztam az első ecsetvonást.